Szomorú látvány volt!

Pásztor Piroska

Sors

Távol a várostól elhagyott tanya áll, 
ember nem jár erre, ide a madár száll, 
dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút, 
pajkos szél ringatja a rozoga kaput. 
Itt roskadt magába a nádfedeles ház, 
őrködik felette egy hűséges akác. 
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva, 
ablakai vakon pislognak a tájra. 
Gémeskút karjával az égre integet, 
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet. 
A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt, 
repedéseiben zöld fű vetett ágyat. 
Foghíjas kerítés nem védi a házat, 
az enyészet, a csend uralja a tájat. 
Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott, 
ablakai előtt muskátli pompázott. 
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek 
csilingelő hangja verte fel a csendet. 
A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek, 
égi ablakukba muskátlit ültettek. 
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya, 
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.